A művekkel kapcsolatos információk / Information about the works

Levelezési cím / Mailing address

Bátai Sándor / batai.sandor@gmail.com

Bátai Sándor - Kezdet

Bátai Sándor - Kezdet

Műcsarnok_Princípiumok, 2019 május 15-június 30.

Ősformák

„Nem, nem. A jelenlét nem sziget. Legalábbis szigetsor. Hosszú sorban vonulok én, szigetsor – felülről nézd –, vonulnak lent, az óriási kékben, a Föld ismétlődő emlékei.”

Nemes Nagy Ágnes: A Föld emlékei (részlet)

ŐSFORMÁK

A kiállítás különös hangulatú képein az ember kollektív, archaikus múltja idéződik meg.

Miért kutatjuk ezt a múltat, és milyen válaszokat kaphatunk, remélhetünk tőle?

Bátai Sándort gyermekkorában még körbevették a Balaton-felvidék paraszti világának mindennapi tárgyai, s később az itt látott varsák, sziták, vető- és merítőhálók letisztult vonalstruktúrái inspirálták első műveit a hetvenes, nyolcvanas évek fordulóján.

Az 1970-es évek végén szülővárosából, Veszprémből Kaposvárra került, a legendás Csiky Gergely Színház díszletműhelyében dolgozott több mint öt évig. Ez az időszak művészi formálódásának fontos periódusa volt, olyan meghatározó képzőművész egyéniségeket ismert meg itt, mint Erdély Miklós, Donáth Péter vagy Pauer Gyula. A kísérletezésre csábító közeg, valamint egyéni hajlama a lassan kialakuló és változó jelenségek megfigyelésére elmélyítette érdeklődését a természeti tárgyak vizsgálata iránt: ekkor készítette első felülettanulmányait, kéreg-, szikla- és talajábrázolásait. Már ezekben is tömör és általános érvényű kifejezésmódra törekedett, s ez a tömörség iránti igény az egész életműben fontos igazodási ponttá válik.

1995-ben részt vett a Gyermelyi Papírművészeti Alkotótelepen. A papírban, mely önmagában is átalakulási-átalakítási folyamat eredménye, megtalálta a szemléletéhez, céljaihoz leginkább illeszkedő anyagot; ez lett az a nyomrögzítő- és hordozó matéria, amellyel leggyakrabban dokumentálja talált jeleit.

Az ember környezettapasztalata egyben az önértelmezés szövete. Sok felfedező, tudós természetjáró megfigyelte, hogy a természet szemlélése élénken hat a képzeletünkre, mély kapcsolatban áll legbensőbb érzéseinkkel. Bátai figyelme a környezetében lévő természeti és tárgyi emlékekre összpontosít. Gyakran ellátogat a tihanyi apátság kőtárába római és középkori kőtöredékeket csodálni, de a Balaton környéki templomromok, a különleges kőzetek, természeti emlékek – így például a bazalttufa tanúhegyek – is titkok kutatására ösztönzik.

Munkamódszere, a megfigyelés és a rögzítés ennek a jelenség- és kapcsolatrendszernek a térben és időben szétterjedő hálózatát teszi láthatóvá, megtapasztalhatóvá. Egyes munkáin plasztikusan érzékelhetők az emlék-rétegek egymást átható, átíró struktúrái.

Észak-európai (2003) és afrikai (2006) tanulmányútjai után képi világa letisztult, egyre gyakrabban csak pont és vonalelemeket ábrázol. Egy forma egyszerűsödéséhez idő kell: először növekszik, rétegek rakódnak rá, melyek egy darabig elkísérik-körülveszik, módosítják a jelentését. Összetartozásuk azonban nem örök érvényű, lassan leválnak róla, az alap azonban megmarad. Ezek az elemi jelek – ősformák – hatékonyan sűrítik a jelentéseket: összegeznek.

Pilinszkyt idézve: „A művészet ambíciója a tényektől eljutni a valóságig.” A tudományos fejlődés folyamatos és egyre gyorsuló ütemét tapasztalva ki mondhatja meg, hogy az általunk ismert, érzékelt valóság, a jelen pillanatának képlékeny határai meddig terjednek? Hogyan áll szemben egymással a látszat és a valóság? Az állandót és az átalakulót példázza Bátai Sándor palimpszeszt módjára elrejtő és feltáró munkája: úgy halmozza, építi egymásra a folyamatosan táguló idődimenziók rétegeit, hogy közben megnyitja az utat a bennük rejlő szellemi kategóriák felé.

Az archaizáló formaképzés jellegzetes szemléletmódját emeli ki a puritán installáció, amely az egyes műveket mintegy „leletként” mutatja be, tudatosan megidézve a hagyományos múzeumi közeget.

A művek mellé összefoglaló címeket tettünk, dátumok nélkül, ezzel is hangsúlyozva a sokak által ars poeticaként megfogalmazott gondolatot: a művész egész pályája során „egyetlen képen” dolgozik. 

Primal Patterns

“No, no. Presence is not an island. A chain of islands at least. I am moving in a long line, a chain of islands – take a look from above – they are passing by below, in the vast blue, recurring souvenirs of the Earth.”

Ágnes Nemes Nagy: Earth’s Souvenirs (excerpt)

PRIMAL PATTERNS

These pictures with a unique atmosphere conjure up humanity’s collective, archaic past.

Why do people explore the past? What answers can we find? What answers can we hope for?

Living in the Balaton-felvidék region of Hungary as a child, Sándor Bátai grew up with the everyday objects of the rural world and the clear patterns of the fish-weirs, screens, casting- and dripping-nets he saw here inspired his first works, made at the turn of the seventies and eighties.

In the late 1970s, he moved from his hometown, Veszprém, to Kaposvár, where he worked at the stage scenery workshop of the legendary Csiky Gergely Theatre for more than five years. This period played a crucial role in his artistic development as he met some of the greatest fine artists here, such as Miklós Erdély, Péter Donáth and Gyula Pauer. The artistic milieu encouraging him to experiment as well as his openness to observe the slowly evolving and changing phenomena around him deepened his desire to examine the objects of nature; it was at this time that he made his first surface studies as well as his first crust, rock and earth works. He strove to find a terse and universal expression already in these depictions and this terseness later served as a key point of reference in his art and entire oeuvre.

In 1995, he attended the Gyermely Paper Art Workshop, and he discovered that paper, a material that is already the end result of a transformation and moulding process, was the most suitable medium to realise his artistic ambitions; paper became the matter on which he most often records traces and which he uses as a carrier to document the signs he finds.

People’s experience of their environment is also the fabric of self-interpretation. Many explorers and scientist-travellers observed that the contemplation of nature stimulates the imagination and is deeply attached to our innermost feelings. Bátai focuses his attention on the natural and physical memories of his surroundings. He often visits the lapidary of the Abbey of Tihany to study ancient Roman and medieval rock fragments but the church ruins, special rock formations and other natural mementos – such as the basaltic tufa Buttes – in the Balaton region – urge him to explore the secrets of the past.

Bátai’s work method based on observation and recording renders this network of phenomena and connections extending over space and time visible and experiencable. In some of his works even the plasticity of the strata of memories penetrating and rewriting each other is perceivable.

Returning from his study trips in Northern Europe (2003) and Africa (2006) his pictorial universe became simplified and was more and more frequently reduced to points and lines. The crystallisation of form requires time: first it grows, layers are deposited on it, accompanying it and surrounding it for a while, altering its meaning in the meantime; this union is not eternal as the encrustation slowly splits off, leaving the base behind. These elemental signs – primal patterns – condense meanings extremely effectively: they encapsulate them.

To quote from Pilinszky: “The ambition of art is to get from facts to reality.” Taken up in the incessant and ever-accelerating pace of scientific progress, who can say how far the malleable boundaries of the reality we know and perceive, the boundaries of the present moment, extend?  How are illusion and reality opposed to each other? Concealing and revealing like palimpsests, Sándor Bátai’s works are testament to permanence and transformation: by accumulating and overlaying the strata of continuously expanding time dimensions, he opens up the path towards the spiritual that is inherent in all of us.

The puritan installation of the exhibition showing each work as if it were a ’find’ emphasises the artist’s characteristic archaising method and seeks to evoke a traditional museum environment.

Summary titles without dates can be seen next to the works, thus underlining a thought embraced by many as their ars poetica: “artists work on a ‘single picture’ all their life”. 

Kelemen Lajos:Inkarnáció a jelben

Kelemen Lajos

Inkarnáció a jelben

Talán minden képzelet útja mégis mélyen kanyarodik a valóságba! Legvégül, s kiváltképp a művészetben, az értelem is csak ráérzés. Az alkotáson kívül pedig amúgy sincs más, amivel bizonyíthatnánk magunkat. Hátha a hidegnél hidegebb újkorokat ugyanaz hevíti belülről: a misztikusok és az ellenmisztikusok által remekművekbe sűrített képzelet. És a sok összegyűlt, föltúrt sejtelemből éppen a folyamatosság; vagyis a túlemelkedés az alacsony valóságon és a hozzá való hűség az, ami megvilágíthat valamit számunkra. Miért ne feltételezhetnénk tehát, hogy a legelső grafika születése közvetlenül összefügg a Leonardo-féle árnyék-hasonlattal? Az ember, megpillantván tulajdon árnyékát, fölfedezte a jelet.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a jel mennyire önkényes szembenállás a természettel. De legalábbis erős áthasonulás. S ebben a jelek fészkéből kikelő valóságban, minthogy hideg és élettávoli, nemcsak az absztrakt fölülemelkedő biztossága, hanem folytonos szorongás is munkál. Nincs tisztább és embertelenebb, mint a jel, amely egyszerre vég és kezdet. Ezt éppen a legelevenebbnek tetsző jel, a nyelvi jel lényegén keresztül a legegyszerűbb belátni; az ember a nyelv révén teremt, ez igaz, de ugyanakkor szét is szedi vele a valóságot. Az elvonatkoztatás bármilyen fokán történik is a jel formába öntése, nem köti többé se látszat, se illúzió; elszakad ugyan a természettől, mégis újféle bűvös vonzalom esélyét kínálja. Most értjük meg, milyen kevésen múlik összetéveszteni a csodát a rideg kreációval, amit magára hagyott az élet.

Ez is egyfajta drámaépülés, melyen – mint a világ annyiféle megnyilvánulásán – fáradhatatlan csügg a tudomány tekintete. Az ám: az egynemű fogalmi apparátus! A jelfunkció! Azok a csodálatos intellektuális keresztelések!

Persze: sosem volt egyszerű, úgyhogy jelhívő grafikusnak lenni ma sem kényelmes vallás. És mint diszciplínát is magyarázzák a jelet így és úgy; orákulumokból nincs hiány. Telítettek, éles szeműek. Jakobson, Wellek, Lotman és a többiek. Ne finnyáskodjunk: a burjánban, sőt a gondolat-burjánban is van valami megragadó. Különben: szinte mindegyik jelszakértő okossága mellől odalátni Bátai Sándor munkáihoz.

Különös dolog ez: mintha észrevételeinek szaporodásával s az új formák birtokában az ember egyre rusztikusabb ősiségért reverzálna. Bátai Sándor például az ősiség rettentő messzeségeit belátva bizonyítja, hogy a jelvilág minden emberre másként hat; őrá például egészen szokatlanul. A jelek líráját kapjuk tőle. Ebben van valami végtelenül bús s valami töretlenül vigasztaló. Az, hogy a jelek nyelvére próbálja átfordítani az érzések elemi egyszerűségét, amely épp a jelekbe szorítkozva tűnik kibonthatatlannak. 

Egyáltalán nem olcsó hódolat, pláne nem gyerekes fantázia Lascaux egy félreeső zugában látnunk őt. Ha tényleg megesne vele, s odavarázsolódhatna, nem receptért, hanem a mindenféle izmusokon túlesettek deputáltjaként szemlélődne ott, s tán azért, hogy megbizonyosodjon a mágia felől.

Pontok, vonalak, az időben fuldokló ember arctöredékének foltjai, s a rom, a roncs, amelyből, mint termés az anyatalajból, kivirul a jel: íme, a Bátai-féle költészet titka és virulenciája. De szó sincs itt holmi olcsó simaságról. Ahogy árnyalakokból, foltokból, a test lenyomatainak csorba hasonlataiból összerakja képeit, ez a művészet nagy talányát, az anyag és a lélek végességének vagy végtelenségének kérdését veti fel. Aki csak egy rövid időre is magáénak tekinti Bátai Sándor műveinek terét, rögtön megérzi, hogy alkotásaiban valami külön erő lüktet. A köztesség rőt-vörös, örök-barna konzerv-színén valami sajátos regényesség igyekszik áttörni. Ez a lehetőségek pultjánál kiürített konyakospohár és a klasszifikálódott jeltől fölizguló szív esete, vagyis a mámor és a lázadás grafikai módon megjelenített konkrétuma és allegóriája. Bátai Sándor képíróként, fölötte immár számos teóriának, ezt a teóriákra rálicitáló történetet fonja. Amely közösség, etika és lokalitás híján érthetetlen. A signum korlátolt adottságait és életígéretét (in hoc signo vinces) vonják egymás felé csupaszul ábrándos művei.

Ez volna az egyetlen számottevő történetünk? Hogy a jelben végleg egyformává vetkezünk? Vagy épp fordítva? Ha győzi az ember, győzhet a jelben is?

Lajos Kelemen

Incarnation in the Sign

Perhaps all paths of the imagination take a turn into the depth of reality in the end. Ultimately, and most especially in art, rational thought is only intuition. And there is nothing else besides art through which we could prove ourselves. Maybe the colder and colder periods of the modern era are heated deep within by the same thing: imagination condensed into masterpieces by the mystics and counter-mystics. And from the presentiments that we accumulate and dig up it is continuity, i.e. transcending low reality, and being loyal to it that can illuminate something for us. Why should we not presume, therefore, that the birth of the very first drawing is directly connected to Leonardo’s shadow metaphor? Upon glancing at his own shadow, man discovered the sign.

It cannot be emphasised enough what an arbitrary opposition to nature signs are. Or at best they assimilate nature. Operating in the realm of reality that hatches from the nest of signs – a reality that is cold and removed from life – are the cocky certainty of the abstract and continuous angst. There is nothing cleaner and more inhuman than the sign, which is the beginning and the end in one. This can be best seen when we look at the essence of linguistic signs, the seemingly liveliest signs of all: man creates through language but at the same time deconstructs reality with it. Regardless of the level of abstraction at which a sign is given form, it is no longer tied to appearances and illusions; it is disconnected from nature but still holds the promise of a new kind of magical attraction. Now we understand how little it takes to mistake rigid creations, forlorn by life, for miracles.

This is also a form of evolving drama – like so many manifestations in the world – which science is tirelessly scrutinising. Indeed, the homogenous conceptual apparatus. The function of signs. Those wonderful intellectual baptisms.

Of course, it was never easy, so being a graphic artist who believes in signs is not the most convenient religion even today. Signs are explained in many ways by science too, and there seems to be no shortage of oracles: saturated and sharp-eyed. Jakobson, Wellek, Lotman and the rest. Let us not be finicky, however: there is something enchanting about proliferation, even in the proliferation of ideas. In any case, rising above the cleverness of all semioticians stand Sándor Bátai’s works.

A peculiar thing this is: it appears that as our perceptions grow in number and we master newer and newer forms, we increasingly want to revert back to something rustic, something primal. Seeing the vast expanse of the primal, Sándor Bátai’s art is proof that signs have a different effect on every individual: a rather peculiar one on him. He gives us the lyricism of signs. There is something infinitely gloomy yet relentlessly comforting in this. That Bátai tries to translate the elemental simplicity of emotions into the language of signs even though it seems impossible to unravel exactly when it is in the constraint of signs. 

It would be no cheap obeisance and especially not childish fantasy to imagine him in one of the nooks of Lascaux. If it were possible and he magically found himself there, he would not want to find the recipe but he would rather be looking around as a deputy of those who had already left all isms behind, and perhaps he would want to find proof that magic exists.

Dots, lines, face-fragments of people suffocating in time, and the ruins, the wreckage from which the sign emerges like plants germinating from the soil of mother earth: that is the secret and virulence of Bátai’s poetry. But do not mistake it for cheap smoothness. As he constructs his images from silhouettes, patches and broken resemblances of bodies, he addresses the greatest conundrum of art: the question of the finity or infinity of material and spirit. If anyone steps inside, albeit only briefly, the realm of Bátai’s art, they will instantly feel a unique force throbbing in his works. Trying to break through the tawny-red, eternal-brown tin colour of the transitional is a peculiar romanticism. It is a case of drinking the last drop of cognac from the glass at the counter of chances, and the heart racing with ecstasy at the sight of a classified sign; in other words, the graphically rendered concreteness and allegory of intoxication and rebellion. Having transcended many theories, Sándor Bátai, a pictorial writer, is spinning a tale that outbids all theories. A tale that is incomprehensible without community, ethics and locality. His day-dreamy works blatantly bring together the limited potentials of the signum and its life-giving promise (in hoc signo vinces – transl.: In this sign thou shalt conquer).

Could this be the only worthwhile story of humanity? That in the sign we are all stripped down to sameness? Or is it the exact opposite: if we persist, will we conquer in the sign?