Időszerű időtlen
Tudjuk, a paleolitikum névtelen ősgrafikusa a vadászmágia jegyében
varázsolta galériává lakóbarlangját. Azt viszont nehéz volna megmondani, hogy a
bölcső, amelyből a művészet kicseperedett, egy éhes gyomor vagy az ébredező
lélek hatására kezdett el ringani. Annál érdekesebb, hogy a mágikus-mitikus
gyakorlatot követő ősközösségi kultúrától máig, a művészet izgató kérdése
maradt e tevékenység mibenlétének kutatása.
– Ugyancsak
elgondolkodtató, ahogyan Kassák Lajos fogalmaz egy helyütt – kezdi a
beszélgetést Bátai Sándor grafikus. – Kassák szerint a művészet örök, “soha nem
kezdődött, és soha nem ér véget.” Vagyis, ha jól értjük, a mester az idő és az
időtlenség eszméjét összeszőve, ezek együttesében véli megtalálni a művészet
egyik jellegzetességét.
– A művész,
aki a mában érzékel, de – mondjuk úgy – az időtlenség honában alkot, nem a
művészi tét elől menekül?
– Tény, hogy
Kassák kedvelte a szentenciákat; továbbra is tartom, hogy amit mond,
elgondolkodtató, bár természetesen vitatkozni is lehet vele. Okkal hoztam fel
őt, aki szerette mesterembernek nevezni magát, szemben az előkelőbb művész
titulussal. A mesteremberből, gondolom én, hiányzik a teoretikus fennhéjázás,
és elsősorban nem a ráció hűvösségével, hanem érzelmi oldalról közeledik a
dolgokhoz. De akárhogy is, az a törekvés, amely megpróbálja áthidalni a
különböző idődimenziókat, anélkül, hogy lemondana az érzelemről, sok minden
lehet, csak tét nélküli nem.
– Volt egy
korszaka, amikor természeti tanulmányokat készített. Fakérgeket, szikes
talajrajzokat idéző munkáira gondolok.
– Ott kezdem,
hogy a hetvenes évek végén kerültem Veszprémből Kaposvárra. A Csiky Gergely
Színház díszletműhelyében dolgoztam. Érésem, formálódásom szempontjából
kétségkívül izgalmas fejezete volt ez életemnek. Egy mesterről már
megemlékeztem. De ezen a ponton nem hagyhatom említetlenül Ország Lilit,
közlései igen erősen hatottak rám. A színházban pedig módom nyílt találkozni
olyan kitűnő képzőművész-díszlettervezőkkel, mint Donáth Péter, Erdély Miklós,
Pauer Gyula. A szóban forgó korszak a honi neoavantgarde ideje, ekkoriból
származnak a nevezett felülettanulmányok. Igyekeztem minél tömörebben és
lehetőleg általános érvénnyel kifejezni magam. 1980-ban megfordultam a Martélyi
Művésztelepen, innentől számítom – ha szabad így fogalmazni – közeledésemet egy
sajátos konstruktivista felfogáshoz. Ennek egyfelől a lényegre redukált közlés,
másfelől a látszat és a valóság szembeállítása az alapja. Nem az én feladatom,
hogy az ilyen irányú kísérletek sikeréről, vagy éppen sikertelenségéről
beszéljek. A pályám nyilvánvalóan tétova korszakolásának is csupán az az
indítéka, hogy valamelyest érzékeltetni tudjam, honnan hová araszoltam ez
idáig. S ha ismét dátumhoz kell kötni a következő lépést, akkor ez a dátum:
1995, a Gyermelyi Papírművészeti Alkotótelepen eltöltött idő.
– És amit a
dátum nem mondhat el?
– Mindnyájan
foglyai vagyunk az időnek, s tetszik, nem tetszik, muszáj tudomásul vennünk
ebbéli alávetettségünket, az ember azonban újra és újra kísérletet tesz a
kétségbeesés átváltására, magyarán: megpróbálja kijátszani az időt. A kérdés
az, hogyan lehet felülkerekedni a tragikus abszurdon, amit az élet szűkös és
véges volta jelent? Talán nem szükséges filozófussá válnunk, hogy észrevegyük,
az ember ősidők óta igyekszik jeleket hagyni maga után, azzal a gyarló
szándékkal, hogy nyoma maradjon az időben. Megjegyzem a jelek ettől függetlenül
is körbekarózzák életünket; számon tartanak, irányítanak, emlékeztetnek,
vezetnek, vagy éppen félrevezetnek bennünket. Kicsit hasonlóan vagyunk a magunk
teremtette tárgyakkal is, amelyekbe akarva-akaratlan beleoltjuk tudásunkat,
tapasztalatunkat. Mindeközben a szellem síkján is zajlik az idővel való küzdés.
Gondoljunk csak a személyes spiritualizmusra, a hit és hitetlenség kérdésére.
– Szavai
nagyfokú tudatosságra vallanak.
– Távolról sincs
így. Amit mondtam, személyes élményekből, s jórészt ösztönös észlelésből fakad.
Hadd hozzak ide egy példát. Legutóbb Szigetváron állítottam ki azokat a
munkáimat, amelyek újrafeldolgozott papírból készültek. A munka első fázisában
sírkövek felületeiről gyűjtöttem különféle jel- és betűtöredékeket, méghozzá
oly módon, hogy a pépesre darált papírmasszát egyszerűen ráöntöttem a kiszemelt
sírkőre, és a többé-kevésbé véletlenszerűen létrejött lenyomat képezte a
kollekció alapját. Nos, aligha lehetnék ennél konkrétabb. Ismerőim tudják, hogy
van egy sorozatom; ebben a lapok egymásutánja egy fiktív személy, bizonyos
Halász Margit, a húszadik századi kelet-közép-európai kisember életét “meséli”
el, felnagyított és összemásolt magánlevelek, igazolványfotók, korabeli iratok
töredékeinek segítségével. Mit mondjak, e sorozat előtörténete is rendkívül
triviális; egy padláson, régi holmik közt turkálva rábukkantam egy
cselédkönyvre, ez lendítette be a fantáziámat. Az éppen aktuális feladatoktól
elrugaszkodva csakis saját használatra párolok filozófiát. Végtére is, nem
olyan időket élünk, hogy lemondhatnánk a gondolkodásról.
– Ez egyúttal
cselekvést is jelent?
– Az én
felfogásom szerint mindenegyes mű: egy-egy cselekedet. Ismerek alkotókat, akik
másként vélekednek, akiket nem elégít ki az anyaggal való küszködés. Korábban
én is föl-föltűntem a közéletben, sőt ma sincs ellenemre némi szelíd közéleti
jelenét, például örömmel ügyködöm a Képírás Művészeti Alapítvány sikeréért. Az
Alapítvány tavalyi, Kereszt című tárlata után, ebben az esztendőben ismét
csoportos kiállítást rendezünk, Föld címmel; s ha minden a terveinknek
megfelelően alakul, a tárlatot egy hasonló című kötet követi majd.
– Itthon és
külföldön csaknem húsz éve rendszeresen kiállít. Elégedett ember?
– Nem az
elégedettséget keresem... Az ősművésszel indítottuk ezt a beszélgetést; amíg
hihetem, hogy valamelyest része vagyok munkája folytatásának, talán sikerül
elérnem, hogy ne csúfítsak azon, amit ő elkezdett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése