Kelemen Lajos:Inkarnáció a jelben

Kelemen Lajos

Inkarnáció a jelben

Talán minden képzelet útja mégis mélyen kanyarodik a valóságba! Legvégül, s kiváltképp a művészetben, az értelem is csak ráérzés. Az alkotáson kívül pedig amúgy sincs más, amivel bizonyíthatnánk magunkat. Hátha a hidegnél hidegebb újkorokat ugyanaz hevíti belülről: a misztikusok és az ellenmisztikusok által remekművekbe sűrített képzelet. És a sok összegyűlt, föltúrt sejtelemből éppen a folyamatosság; vagyis a túlemelkedés az alacsony valóságon és a hozzá való hűség az, ami megvilágíthat valamit számunkra. Miért ne feltételezhetnénk tehát, hogy a legelső grafika születése közvetlenül összefügg a Leonardo-féle árnyék-hasonlattal? Az ember, megpillantván tulajdon árnyékát, fölfedezte a jelet.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a jel mennyire önkényes szembenállás a természettel. De legalábbis erős áthasonulás. S ebben a jelek fészkéből kikelő valóságban, minthogy hideg és élettávoli, nemcsak az absztrakt fölülemelkedő biztossága, hanem folytonos szorongás is munkál. Nincs tisztább és embertelenebb, mint a jel, amely egyszerre vég és kezdet. Ezt éppen a legelevenebbnek tetsző jel, a nyelvi jel lényegén keresztül a legegyszerűbb belátni; az ember a nyelv révén teremt, ez igaz, de ugyanakkor szét is szedi vele a valóságot. Az elvonatkoztatás bármilyen fokán történik is a jel formába öntése, nem köti többé se látszat, se illúzió; elszakad ugyan a természettől, mégis újféle bűvös vonzalom esélyét kínálja. Most értjük meg, milyen kevésen múlik összetéveszteni a csodát a rideg kreációval, amit magára hagyott az élet.

Ez is egyfajta drámaépülés, melyen – mint a világ annyiféle megnyilvánulásán – fáradhatatlan csügg a tudomány tekintete. Az ám: az egynemű fogalmi apparátus! A jelfunkció! Azok a csodálatos intellektuális keresztelések!

Persze: sosem volt egyszerű, úgyhogy jelhívő grafikusnak lenni ma sem kényelmes vallás. És mint diszciplínát is magyarázzák a jelet így és úgy; orákulumokból nincs hiány. Telítettek, éles szeműek. Jakobson, Wellek, Lotman és a többiek. Ne finnyáskodjunk: a burjánban, sőt a gondolat-burjánban is van valami megragadó. Különben: szinte mindegyik jelszakértő okossága mellől odalátni Bátai Sándor munkáihoz.

Különös dolog ez: mintha észrevételeinek szaporodásával s az új formák birtokában az ember egyre rusztikusabb ősiségért reverzálna. Bátai Sándor például az ősiség rettentő messzeségeit belátva bizonyítja, hogy a jelvilág minden emberre másként hat; őrá például egészen szokatlanul. A jelek líráját kapjuk tőle. Ebben van valami végtelenül bús s valami töretlenül vigasztaló. Az, hogy a jelek nyelvére próbálja átfordítani az érzések elemi egyszerűségét, amely épp a jelekbe szorítkozva tűnik kibonthatatlannak. 

Egyáltalán nem olcsó hódolat, pláne nem gyerekes fantázia Lascaux egy félreeső zugában látnunk őt. Ha tényleg megesne vele, s odavarázsolódhatna, nem receptért, hanem a mindenféle izmusokon túlesettek deputáltjaként szemlélődne ott, s tán azért, hogy megbizonyosodjon a mágia felől.

Pontok, vonalak, az időben fuldokló ember arctöredékének foltjai, s a rom, a roncs, amelyből, mint termés az anyatalajból, kivirul a jel: íme, a Bátai-féle költészet titka és virulenciája. De szó sincs itt holmi olcsó simaságról. Ahogy árnyalakokból, foltokból, a test lenyomatainak csorba hasonlataiból összerakja képeit, ez a művészet nagy talányát, az anyag és a lélek végességének vagy végtelenségének kérdését veti fel. Aki csak egy rövid időre is magáénak tekinti Bátai Sándor műveinek terét, rögtön megérzi, hogy alkotásaiban valami külön erő lüktet. A köztesség rőt-vörös, örök-barna konzerv-színén valami sajátos regényesség igyekszik áttörni. Ez a lehetőségek pultjánál kiürített konyakospohár és a klasszifikálódott jeltől fölizguló szív esete, vagyis a mámor és a lázadás grafikai módon megjelenített konkrétuma és allegóriája. Bátai Sándor képíróként, fölötte immár számos teóriának, ezt a teóriákra rálicitáló történetet fonja. Amely közösség, etika és lokalitás híján érthetetlen. A signum korlátolt adottságait és életígéretét (in hoc signo vinces) vonják egymás felé csupaszul ábrándos művei.

Ez volna az egyetlen számottevő történetünk? Hogy a jelben végleg egyformává vetkezünk? Vagy épp fordítva? Ha győzi az ember, győzhet a jelben is?

Lajos Kelemen

Incarnation in the Sign

Perhaps all paths of the imagination take a turn into the depth of reality in the end. Ultimately, and most especially in art, rational thought is only intuition. And there is nothing else besides art through which we could prove ourselves. Maybe the colder and colder periods of the modern era are heated deep within by the same thing: imagination condensed into masterpieces by the mystics and counter-mystics. And from the presentiments that we accumulate and dig up it is continuity, i.e. transcending low reality, and being loyal to it that can illuminate something for us. Why should we not presume, therefore, that the birth of the very first drawing is directly connected to Leonardo’s shadow metaphor? Upon glancing at his own shadow, man discovered the sign.

It cannot be emphasised enough what an arbitrary opposition to nature signs are. Or at best they assimilate nature. Operating in the realm of reality that hatches from the nest of signs – a reality that is cold and removed from life – are the cocky certainty of the abstract and continuous angst. There is nothing cleaner and more inhuman than the sign, which is the beginning and the end in one. This can be best seen when we look at the essence of linguistic signs, the seemingly liveliest signs of all: man creates through language but at the same time deconstructs reality with it. Regardless of the level of abstraction at which a sign is given form, it is no longer tied to appearances and illusions; it is disconnected from nature but still holds the promise of a new kind of magical attraction. Now we understand how little it takes to mistake rigid creations, forlorn by life, for miracles.

This is also a form of evolving drama – like so many manifestations in the world – which science is tirelessly scrutinising. Indeed, the homogenous conceptual apparatus. The function of signs. Those wonderful intellectual baptisms.

Of course, it was never easy, so being a graphic artist who believes in signs is not the most convenient religion even today. Signs are explained in many ways by science too, and there seems to be no shortage of oracles: saturated and sharp-eyed. Jakobson, Wellek, Lotman and the rest. Let us not be finicky, however: there is something enchanting about proliferation, even in the proliferation of ideas. In any case, rising above the cleverness of all semioticians stand Sándor Bátai’s works.

A peculiar thing this is: it appears that as our perceptions grow in number and we master newer and newer forms, we increasingly want to revert back to something rustic, something primal. Seeing the vast expanse of the primal, Sándor Bátai’s art is proof that signs have a different effect on every individual: a rather peculiar one on him. He gives us the lyricism of signs. There is something infinitely gloomy yet relentlessly comforting in this. That Bátai tries to translate the elemental simplicity of emotions into the language of signs even though it seems impossible to unravel exactly when it is in the constraint of signs. 

It would be no cheap obeisance and especially not childish fantasy to imagine him in one of the nooks of Lascaux. If it were possible and he magically found himself there, he would not want to find the recipe but he would rather be looking around as a deputy of those who had already left all isms behind, and perhaps he would want to find proof that magic exists.

Dots, lines, face-fragments of people suffocating in time, and the ruins, the wreckage from which the sign emerges like plants germinating from the soil of mother earth: that is the secret and virulence of Bátai’s poetry. But do not mistake it for cheap smoothness. As he constructs his images from silhouettes, patches and broken resemblances of bodies, he addresses the greatest conundrum of art: the question of the finity or infinity of material and spirit. If anyone steps inside, albeit only briefly, the realm of Bátai’s art, they will instantly feel a unique force throbbing in his works. Trying to break through the tawny-red, eternal-brown tin colour of the transitional is a peculiar romanticism. It is a case of drinking the last drop of cognac from the glass at the counter of chances, and the heart racing with ecstasy at the sight of a classified sign; in other words, the graphically rendered concreteness and allegory of intoxication and rebellion. Having transcended many theories, Sándor Bátai, a pictorial writer, is spinning a tale that outbids all theories. A tale that is incomprehensible without community, ethics and locality. His day-dreamy works blatantly bring together the limited potentials of the signum and its life-giving promise (in hoc signo vinces – transl.: In this sign thou shalt conquer).

Could this be the only worthwhile story of humanity? That in the sign we are all stripped down to sameness? Or is it the exact opposite: if we persist, will we conquer in the sign?